Ubi caritas

Sidal

27. nap, 2016. december 23.

Sidal 2015-ben egy észak-libanoni menekülttáborban született. Élete első napjától számítva osztozott 1,3 millió szíriai honfitársának sorsában. Sidal menekültként született. Sidal menekülteknek született. Az UNCHR adatai szerint 2016-ban a világban 65,3 millió olyan ember él, akinek a háborúk vagy a klímaváltozás miatt el kellett hagynia az otthonát. Ezeknek a menekülteknek a 39%-át a Közel-Kelet és Észak-Afrika fogadta be, 14%-uk Ázsiában, 12%-uk Amerikában talált menedéket és 6%-ukat fogadta be Európa. Igen, mindössze 6%-ot.

Néhány nappal Taizébe érkezésük után ünnepeltük Sidal 1 éves születésnapját. Sugárzott az örömtől. Néhány hónappal később tanúi lehettünk első önálló lépéseinek, amit a mi nappalinkban tett meg. Sidalt majd szétveti az életerő és az öröm. Mindenki arcára mosolyt varázsol. Az egész családunk számára sokat jelent, hogy ismerhetjük őt és láthatjuk napról napra növekedni. Azért imádkozunk, hogy Sidal soha ne ismerje meg a háború borzalmait.

Omeir és Soundous

26. nap, 2016. december 22.

Omeir és Soundous szíriaiak, Fatima és Abdulsattar gyermekei. Tavaly tavasszal érkeztek Taizébe. A repülőtéren egy egész kis fogadóbizottsággal vártuk őket nagy izgalmak közepette: Mit fogunk majd egymásnak mondani? Hogy fogjuk magunkat megértetni? Milyen állapotban lesznek? Kinyílt az ajtó és a gyerekek fülig érő szájjal mosolyogtak, kicsit megszeppenve, nagyon fáradtan mégis csillogó szemmel siettek felénk. Egy pár pillanat után olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Omeir és Soundous 10 és 8 évesek. Soha nem jártak iskolába, óvodába, mert gyerekkorukat átszőtte a háború, a bizonytalanság, a menekülés. Egy csütörtöki napon érkeztek és a rá következő héten kedden már az iskolapadban ültek. (Azért csak kedden mert hétfőn el kellett intézni az érkezésükkel és menekültkérelmükkel kapcsolatos első formalitásokat a hivatalokban.) A szülők és a gyerekek első kérdése az iskola volt. Hol az iskola? Mikor mehetünk? Egy pár kilométerre tőlünk található a kis falusi iskola, ahova a környékbeli gyerekek járnak. Egy csodálatos tanító nénivel, aki már mindent előkészített az osztályban, felkészítette a gyerekeket az érkezésükre.

Kedd reggel két csillogó szemű gyerek várt ránk, hogy a szüleikkel együtt elkísérjük őket az iskolába. Mi talán még náluk is jobban izgultunk. Hátukon a mi lányaink régi (Budapesten a kilencvenes évek végén vásárolt), de még igen jó állapotban lévő, iskolatáskái díszelegtek. Amikor a két gyerek tágra nyílt szemmel kiszállt az autóból és kézen fogva elindultak befelé az iskolába, akkor arra gondoltunk pár napja még egy libanoni menekülttáborban éltek, most pedig egy burgundiai kis falusi iskolában kezdenek új életet. Szinte felfoghatatlan, átérezhetetlen a távolság, amit meg kellett tenniük térben, időben és a lelkükben. Azóta szépen megtanultak franciául, napról napra hozzák be a lemaradásukat. Nagyon hamar az osztályuk és az iskola szerves részévé váltak.

Yaman

25. nap, 2016. december 21.

Februárban lesz 5 éves. A szíriai forradalom első hónapjaiban született, még csak pár hónapos volt, amikor a szülei úgy döntöttek, hogy nincs más választásuk, el kell hagyni a lakóhelyüket. Mostanáig Yaman eddigi életét egy észak-libanoni menekülttáborban élte. Ebben a kis, 4,5 millió lakosú országban több mint 1 millió szíriai menekültet fogadtak be. Egy ország, ahol az ott élők egy negyede menekült. Yaman egy « Relief and Reconciliation for Syria » nevű segélyszervezet által fenntartott menekülttáborban nevelkedett. A segélyszervezet különösen nagy figyelmet próbált fordítani a gyerekekre. Taizébe érkezésük kezdetétől mindannyian rácsodálkoztunk Yaman és testvérei kreativitására: rajzolnak, énekelnek, táncolnak, verseket, meséket tudnak kívülről, pár perc alatt összeállítanak egy kis előadást.

Két héttel az érkezésük után elmentünk meglátogatni egy pár faluval arrébb lévő kis kecsketelepet, ahol kecskesajtot készítenek. A gyerekek örömmel játszottak a kecskékkel, simogatták őket, futkostak, játszottak körülöttük. Egy pár perc után a szomszédos hangárok felől előbukkant egy traktor és az úton szép lassan a kecskék és a gyerekek felé tartott. Yaman nagyon megijedt, szaladt jobbra-balra, láthatóan búvóhelyet keresett és arabul segítségért kiabált. A szeméből rettegés sugárzott. Egy egyszerű, de számára ismeretlen traktor hangja, látványa ki tudja milyen képeket hívott elő, milyen átélt traumákat élesztett fel a lelkében? Több mint negyed óráig szipogott, remegett a karjainkban és törölgette maszatos arcáról a könnyeket.

Fatima és Abdulsattar

24. nap, 2016. december 20.

A háború előtt Szíriában, Homs környékén éltek két gyermekükkel. Abdulsattar nagy tehetséggel rajzol, fest, kalligráfiákat készít. Egy építkezési cégnél dolgozott, ahol a házak külső és belső díszítésével foglalkozott. Fatima otthon dolgozott és amikor megszülte harmadik gyermeküket akkor a szíriai forradalom már hónapok óta tartott. A forradalom kitörésekor Abdulsattar részt vett a tüntetéseken, és egy szabad Szíriáról álmodott. A harcok nagyon gyorsan elérték az ő vidéküket is. 2012-ben a bombák árnyékában döntöttek úgy, hogy egy másik vidékre kell menekülniük. El is indultak, de Abdulsattar visszafordult, hogy segítsen egy szintén menekülő idős asszonynak. Ebben a pillanatban találat érte a házukat és Abdulsattar súlyosan megsebesült: az állkapcsa szétroncsolódott, a dobhártyája átszakadt és súlyos égési sérüléseket szenvedett. A mentők találtak rá a romok alatt, ahonnan a Vörös Kereszt elszállította egy libanoni kórházba. Több műtéten esett át és hosszú heteket töltött kórházban.

Fatima a gyerekekkel Szíriában rekedt és 4 hónapba tellett, míg csodával határos módon és több segélyszervezetek segítségével, sikerült a sebesült férjét viszontlátnia egy észak-libanoni menekülttáborban. Most pedig itt Taizében szomszédok vagyunk, egy tető alatt élünk. Megpróbáljuk a barátság ajándékával élni a mindennapokat és együtt álmodunk egy jobb világról.

Artem

23. nap, 2016. december 19.

15 éves, Luhanszk-i fiú. A háború előtt a család jól élt, nem szűkölködtek semmiben. Artem nagy foci rajongó és arról álmodott, hogy a Sahtar Donyeck felnőtt csapatában játszhasson majd egy nap. Kis gyerekkora óta a helyi labdarúgó csapatban edzett hetente ötször, hétvégente pedig mérkőzéseken játszott. A háború meghiúsította az álmait és 2015-ben a család úgy döntött, hogy nem lehet tovább Donbassban maradni, Kijevbe kell költözni. Artem talált egy új foci csapatot, ahol minden nap edzhet. Kapusként játszik és azt reméli, hogy egy nap a Dinamo Kijev menedzserei felfigyelnek rá.

Egy szudáni-ukrán közös focimeccs közben azon tűnődtünk, hogy statisztikailag milyen kis esélye lehetne annak, hogy kelet-ukrajnai és darfuri fiatalok egy burgundiai kis faluban együtt focizzanak. És bár a meccs vidámra sikeredett, mégis milyen szomorú, hogy ezeket a fiatalokat a háború hozta össze.

Nazar

22. nap, 2016. december 18.

7 éves, Donbass-i kisfiú, aki az idén nyáron pár hetet töltött nálunk Taizében más kelet-ukrajnai gyerekekkel együtt. Édesanyjával menekültek Kijevbe a háború elől. Anyukája tanítónő és viszonylag hamar talált új állást egy kijevi iskolában. Nazar azok közé a gyerekek közé tartozik, akikről süt az öröm, a vidámság, az életkedv. Ha az utcán vagy bárhol máshol sétáltunk, mindig szökdécselve, ugrálva haladt előre, mintha az egyszerű séta unalmas időveszteség lenne számára. A templomban tágra nyílt szemmel és füllel figyelt, ha bárkivel találkoztunk kíváncsian próbálta megérteni ki az illető. Olyan volt mint egy szivacs, amely magába szív mindent.

(Fénykép: Jean-Pierre Nguyen)

Csak akkor komorult el az arca, amikor a háború került szóba, amikor a Donbassban hagyott barátairól mesélt, az ottani életről, mindarról, ami szép volt és mára porrá lett. Hogyan lehetne a döntéshozók füléig eljuttatni annak a rengeteg gyereknek a hangját, akiknek a háború beletapos az életébe?

Manuel és Núr

21. nap, 2016. december 17.

7 és 4 évesek. Irakban születtek, a ninivei síkság keleti keresztények által lakott részén, nem messze Karakosh városától. 2014 nyarán menekültek el a szüleikkel otthonukból, amikor az ISIS hadserege elfoglalta a környéket. A kurdisztáni Erbil városában találtak ideiglenesen biztonságot, ahol egy menekülttáborban éltek egy évet. Egy francia segélyszervezet közreműködésével sikerült elintézni, hogy vízumot kapjanak a francia konzulátuson és repülővel tegyék meg az utat Párizsig 2015 júniusában. Pár száz euróért a négytagú család biztonságosan megérkezhetett Európába egy háromórás repülő út után. Nem kellett illegálisan átlépniük Törökországba, nem kellett az életüket kockáztatva gumicsónakon átkelniük a tengeren, nem kellett szenvedve végigjárniuk a balkáni útvonalat és nem kellett tizenötezer eurót fizetniük az embercsempész bandáknak mint ahogy azok a családok tették, akikkel a Keleti pályaudvaron találkoztunk 2015 augusztusában.

Amikor megérkeztek, Manuel nehezen kezelhető, szófogadatlan és verekedős gyerek volt. Tudtuk, hogy már egészen kicsi korában olyan dolgokat látott és élt át, amit még a felnőttek sem hevernek ki nyomtalanul. Mégis, egy év nyugodt, békés környezet és nagyon sok törődés után, Manuel láthatóan helyre rázódott. Villámgyorsan megtanult franciául, minden érdekli, sokat kérdez és az iskolában is rendesen helytáll.

20. nap, 2016. december 16.

A mai napon azokról szeretnénk szólni, akiknek a fényképét nem tudjuk megmutatni, akiknek a történetét nem tudjuk elmondani:

Szeretnénk szólni A-ról, akit elemészt a kétségbeesés, amióta kiderült, hogy menedékkérelmét egy év várakozás után elutasították. Hetek óta nem eszik, hogy szolidaritást vállaljon otthon várakozó feleségével és két kislányával, akik éheznek. Minden vágya az volt, hogy elhozhassa őket Európába és békességben éljenek. A reménytelenség úrrá lett rajta, mi pedig tehetetlenül állunk előtte.

Szeretnénk szólni M-ről, akinek múltja, annyira nyomasztó, hogy jelene zavarodottság és jövője pedig teljes bizonytalanság.

Szeretnénk szólni N-ről, aki az egyik legbátrabb ember, akivel valaha is találkoztunk, de aki csak úgy tud előre haladni, hogy soha többé nem néz hátra.

Szeretnénk szólni azokról a barátainkról, akik értetlenül állnak a nyugati világ bonyolultsága előtt és elvesznek ebben az ismeretlen dzsungelben.

Szeretnénk szólni azokról a barátainkról, akik rémálmokkal küzdenek minden éjszaka.

Szeretnénk szólni azokról a barátainkról, akiknek annyira hiányoznak elvesztett édesanyjuk, édesapjuk, testvéreik, szeretteik, hogy néha úgy érzik, nem kapnak levegőt.

Szeretnénk szólni azokról, akik soha nem panaszkodnak, de a szemükben lévő szomorúság mindent elmond szavak nélkül is.

Szeretnénk szólni azokról a barátainkról, akik elvesztették a reményt, akiknek nem tudunk segíteni, csak együtt sírni velük.

(Fénykép: Jean-Pierre Nguyen)

Khouloud

19. nap, 2016. december 15.

Irakban született egy igen népes családban. A család nagyon egyszerű körülmények között élt, Khouloud nem járhatott iskolába. Már kislány kora óta eljárt takarítani házakhoz. Mikor családjával Jordániába menekültek, ott is takarítással kereste meg a mindennapi betevőt. Jordániában találkozott jövendőbeli férjével, aki egyiptomi származású kopt keresztény. Khouloud több családtagját is elveszítette a sorozatos iraki háborúkban.

Khouloud káldeus keresztény és az első találkozásunkkor felvillanyozott minket a gondolat, hogy egy olyan asszonnyal találkozunk, akinek anyanyelve nagyon hasonlít az arámi nyelvre amelyen Jézus is beszélt. De aztán hamar rájöttünk, hogy Khouloud iránti tiszteletünk nem egy egzotikus nyelvi kérdés. Khouloud egy mindennapi hős, aki rengeteg nehézség, megpróbáltatás közepette meg tudta őrizni hitét, bizalmát és mérhetetlen nagylelkűségét. A kezdeti időkben, amikor a közös nyelv hiányából adódóan nem volt egyszerű a kommunikáció gyakran a jobbnál jobb iraki ételeken keresztül épült a kapcsolat, a barátság. Megszólalt a csengő, érkezett egy tányér, egy kosár, az illatokat pedig már méterekről fel lehetett ismerni. Az első szó, amit Khouloud megtanult franciául : „Mange (egyél!)” volt, mi pedig ugyanezt tanultuk meg arabul: „Kul!” Khouloud a szív éleslátásával érzi és érti az őt körülvevő világot. Barátsága öröm és megtiszteltetés.

Abdelkarim

18. nap, 2016. december 14.

32 éves, szudáni. Darfur vidékéről származik és először Csádban, majd Líbiában próbálta meghúzni magát miután elmenekült a szudáni kormányközeli milíciák zaklatásai elől. Líbiában hónapokig dolgozott de nem kapott fizetést a munkájáért. Vissza a hazájába már nem mehetett, nem maradt más választása mint, hogy folytassa az utat a tengeren túlra. Calais-ban csak néhány hetet maradt és gyorsan megértette, hogy jobb elhagyni a dzsungelt.

Abdelkarim viszonylag gyorsan megkapta a menekült státuszt és azóta több helyen is dolgozott már. Jelenleg egy olyan kőműves társaságnál dolgozik, akik régi kőfalakat újítanak fel. Ő is nagy segítségünkre van a fiatal kiskorúakat befogadó ház mindennapjaiban. Egy hónapja átköltözött oda és minden este, munka után, a jelenlétével és a tekintélyével segít a fiataloknak, hogy elfogadják a sorsukat és türelemmel várjanak az Angliából jövő válaszra.

Sultan

17. nap, 2016. december 13.

39 éves, szudáni. Csak úgy mint a többiek Sultan is Darfurból indult el, majd Libián és Olaszországon keresztül érkezett el Franciaországig. Sultan keveset beszél, de amikor megszólal annak mindig súlya van. Erős és kitartó. Az egyik szomszédtól kapott ajándékba egy biciklit, ami nagyon hamar fő közlekedési eszközévé vált. Hegyen-völgyön át, télen, nyáron mindenhová biciklivel jár, gyakran a 40 km-re lévő Maconba is.

Amikor idén októberben kiderült, hogy Calais-ból 16 kísérő nélküli kiskorút fogunk fogadni egy pár hónapra, ameddig az angliai menedékkérelmükre megérkezik a válasz, Sultan jelentkezett önkéntesnek, hogy segítsen. Átköltözött a fiatal fiúkat fogadó házba. Jelenléte felbecsülhetetlen értékű. Tolmácsol, segít eligazodni a mindennapi életben, jelen van a közös étkezéseken. A Calais-i „dzsungelt” megjárt kiskorúak számára olyan mint egy nagybácsi, akire lehet számítani, aki biztonságot nyújt. Mindenki nagy tisztelettel viseltet iránta.

Masha

16. nap, 2016. december 12.

16 éves, szüleivel és testvéreivel Kelet-Ukrajnából menekültek Kijevbe a fellángoló harcok elől. Elmesélte, hogy az iskolában ahova járt, a diákok megszokták a távoli robbanásokat és a lövések zaját. Csak akkor szakították félbe a tanítást és hagyták el a tanárok és a diákok a második emeleti osztálytermeket, amikor már túl közel jártak a harcok. Masha ambiciózus és okos lány. A 2012-es foci európa bajnokság alatt önkéntes segítőként vett részt a donyecki Donbasz arénában a szurkolók irányításában. Amikor 2015 nyarán Masha nálunk töltött egy hónapot, addigra már a szép stadiont is elérték a háború borzalmai és komoly károkat okoztak. Mi pedig csodálkozva figyeltük ezt a kamasz lányt, aki soha nem panaszkodott de mindenből és mindenkitől csak tanulni akart. Szerte a világon sokan vannak, akiknek a háború kettétöri az életét. Mashaval kapcsolatban azt éreztük, hogy olyan erős belső indíttatással rendelkezik, hogy még egy háború sem tudta megállítani.

Taizéből hazaérve az ukrajnai korrupció ellenes mozgalom aktivistája lett, különböző emberjogi tüntetéseken a „keménymagban” demonstrált, hallatta a hangját. Álma, hogy orvos legyen és egy jobb világot szeretne építeni.

Artúr

15. nap, 2016. december 11.

11 éves. Kijevből származik, de amíg ő itt nyaralt Taizében, addig az apukája a katonai szolgálatát teljesítette a kelet-ukrajnai vidékeken. Kétnaponta hívtuk az anyukáját, hogy minden rendben van-e a fronton. Végtelenül udvarias, jól nevelt és kicsit félénk gyerek.

A templomban az utolsó esti imán, amin itt voltak a gyerekek, egy szép ukrán éneket énekeltek a csend után, majd egy könyörgést olvastak fel. A könyörgés szövegét ők állították össze és minden gyerek hozzátett egy kicsit. No, és kiért akart imádkozni a tíz éves Artúr, akinek az apja a fronton harcolt az oroszbarát szakadárok ellen? Azért az orosz fiatalokból álló csoportért, akik néhány nappal korábban érkeztek a moszkvai Bárka közösségtől Taizébe.

Taia

14. nap, 2016. december 10.

10 éves, ukrán kislány, aki a szüleivel és három testvérével kelet-Ukrajnában, Donetskben élt. A háború előtt szülei jól szituált orvosok voltak, biztos anyagi háttérrel, de 2014-ben Kijevbe menekültek a közeledő harcok elől. Saját országukban lettek menekültek. Nehéz körülmények között, de nagy bátorsággal és elszántsággal mindent újra kezdtek. Taia szeret énekelni, játszani, nagyon szépen rajzol és bátran beszélgetett angolul mindannyiunkkal.

A hazaindulásuk előtti estén egy kis papírra angolul ezt írta fel nekünk és nyomta a kezünkbe: "Reméljük, hogy soha nem felejtetek el minket." A kis cédulát kifüggesztettük a falra, hogy mindig szem előtt legyen.

Masha

13. nap, 2016. december 9.

14 éves. Az anyukájával a háború előtt Luhanszkban éltek. Saját elmondása szerint nem voltak gazdagok, de a spórolt pénzükön minden nyáron elutaztak valahová, világot jártak. Így volt társasutazáson Párizsban, Prágában, Bécsben de Budapesten is. Kis gyerekként kezdett zongorázni mert a szovjet rendszer maradékaként a zeneiskolák még mindig működtek Kelet-Ukrajnában és ez legalább ingyen volt. Nagyon szépen zongorázik és amikor nagy lesz, akkor zongora tanár szeretne lenni.

"Mi lesz veled 10 év múlva? Hogyan képzeled el az életed?" - kérdeztük tőle egyszer. "Boldognak kell lennem, mert már elég rosszat láttam a világban. Az iskolapadban hozzászoktunk a távoli bombázások hangjához... Amikor a bombák már túl közel jöttek az iskolához, akkor elhagytuk a várost és Kijevbe menekültünk." Gyakran mondta nekünk, hogy mennyire hiányoznak a barátai, akik Kelet-Ukrajnában maradtak és ha rájuk gondol, akkor szomorúság tölti el, mert tudja, hogy nincsenek biztonságban.

Murtada

12. nap, 2016. december 8.

22 éves. Szudánból indult útnak és Calais-n keresztül érkezett Taizébe 2015. november 5-én. Murtada egy életvidám, jó kedélyű fiú. Gyakran gondolunk arra, hogy hogyan tudta megőrizni a mosolyát, kedvességét, vidámságát minden nehézség és szenvedés közepette. Murtada gyorsan és főleg hallás után megtanult franciául. Szeret és jól tud beszélgetni. Érdekli mások véleménye és szívesen mondja el a sajátját is.

Szeptember óta hetente többször is ugyanazzal a busszal utazott Taizé és Cluny között amelyikkel Janka vagy Margit lányunk. Mindig úgy intézi, hogy mire a lányok a sofőrhöz érnek jegyet venni, addigra ő már kifizeti a jegyüket. Lányaink pedig hiába ellenkeznek minden alkalommal. Amióta itt van Taizében, sokfelé dolgozott már: konyha, mezőgazdasági munka, szüret, vasöntöde… A következő lépés a tanulás, a szakmai képzés: Murtadát az általános mechanika érdekli.

Ahmed

11. nap, 2016. december 7.

Ahmed az egyik legfiatalabb tagja a szudáni kiscsapatnak. Darfuri származású, de Kartumban, a fővárosban kezdte meg egyetemi tanulmányait mielőtt menekülnie kellett volna. Ahmed nagy foci rajongó. Ismeri az európai futball minden részletét. Követi a játékosokat, az eseményeket. Kedvenc csapata a Liverpool.

Az álma, hogy újra egyetemre járhasson.

Ádám

10. nap, 2016. december 6.

25 éves. Ádám Szudánból Csádon keresztül menekült, ahol hosszabb időt töltött és kicsit megtanult franciául. Így a kezdetekben ő tolmácsolt a többieknek. Ő volt az első a szudáni csoportból, aki megkapta a pozitív választ a menedékkérelmére. Nagy volt az öröm a házban, mindenki gratulált neki, ő pedig csak azt ismételgette mindenkinek: remélem hamarosan neked is megjön a jó hír.

Az első napoktól kezdve Adam úgy fogadta a házba belépő ismerősöket és idegeneket egyaránt mint a legjobb házigazdák. „Foglalj helyet, mit kérsz inni? Teát vagy kávét? Esetleg egy pohár hideg vizet? Hogy vagy? Miben segíthetek?” Vendégszeretetét és mosolyát még a nehéz napokon is megőrzi. Naponta kétszer, a közös étkezések előtt leginkább ő szokta elkezdeni az asztali áldást franciául majd arabul: „Ó Urunk, áldj meg minket és áldd meg az ételt amit adtál nekünk. Amin.” A többiek kórusban ismétlik az előimádkozó szavait.

Mohamed

9. nap, 2016. december 5.

2015. augusztus 25-én Budapesten, a Keleti pályaudvaron találkoztunk. Vittünk sok ceruzát, filctollat, papírt. Öt perc után egy tucatnyi gyerek ült körülöttünk a földön és rajzolt szorgalmasan. Volt egy nagyobbacska fiú, aki elkért néhány papírt és ceruzát és odébb vitte a sarokba, ahol a családja ült, feküdt egy matracon. Ott volt a kis Mohamed is, aki nem mert közelebb jönni, de onnan a távolból ő is rajzolni kezdett. Amikor elkészült a rajzzal, odajött, ránk nézett és azt mondta: ezt nektek csináltam…Egy szíriai zászlót rajzolt és aláírta „I love Syria”.

Gyakran gondolunk rá és azokra a gyerekekre, akikkel a múlt év nyarán a Keleti pályaudvaron találkoztunk. Vajon hol lehetnek most? Sikerült-e biztonságos helyre kerülniük? Találkoztak-e jóakaratú emberekkel, akik segítettek nekik? Járnak-e iskolába? Valóra váltják-e álmaikat?