26. nap, 2016. december 22.
Omeir és Soundous szíriaiak, Fatima és Abdulsattar gyermekei. Tavaly tavasszal érkeztek Taizébe. A repülőtéren egy egész kis fogadóbizottsággal vártuk őket nagy izgalmak közepette: Mit fogunk majd egymásnak mondani? Hogy fogjuk magunkat megértetni? Milyen állapotban lesznek? Kinyílt az ajtó és a gyerekek fülig érő szájjal mosolyogtak, kicsit megszeppenve, nagyon fáradtan mégis csillogó szemmel siettek felénk. Egy pár pillanat után olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Omeir és Soundous 10 és 8 évesek. Soha nem jártak iskolába, óvodába, mert gyerekkorukat átszőtte a háború, a bizonytalanság, a menekülés. Egy csütörtöki napon érkeztek és a rá következő héten kedden már az iskolapadban ültek. (Azért csak kedden mert hétfőn el kellett intézni az érkezésükkel és menekültkérelmükkel kapcsolatos első formalitásokat a hivatalokban.) A szülők és a gyerekek első kérdése az iskola volt. Hol az iskola? Mikor mehetünk? Egy pár kilométerre tőlünk található a kis falusi iskola, ahova a környékbeli gyerekek járnak. Egy csodálatos tanító nénivel, aki már mindent előkészített az osztályban, felkészítette a gyerekeket az érkezésükre.
Kedd reggel két csillogó szemű gyerek várt ránk, hogy a szüleikkel együtt elkísérjük őket az iskolába. Mi talán még náluk is jobban izgultunk. Hátukon a mi lányaink régi (Budapesten a kilencvenes évek végén vásárolt), de még igen jó állapotban lévő, iskolatáskái díszelegtek. Amikor a két gyerek tágra nyílt szemmel kiszállt az autóból és kézen fogva elindultak befelé az iskolába, akkor arra gondoltunk pár napja még egy libanoni menekülttáborban éltek, most pedig egy burgundiai kis falusi iskolában kezdenek új életet. Szinte felfoghatatlan, átérezhetetlen a távolság, amit meg kellett tenniük térben, időben és a lelkükben. Azóta szépen megtanultak franciául, napról napra hozzák be a lemaradásukat. Nagyon hamar az osztályuk és az iskola szerves részévé váltak.
| << Előző nap | Következő nap >> |
Lire en français
Read in English
